Amikor kijöttünk a moziból, kifejezetten dühös voltam: ezt a filmet nem kellett volna megnéznem.
Mielőtt jegyet vettem, elolvastam néhány kritikát, láttam, hogy 80%-nak tetszett a film.
Azt gondoltam, ez egy jó téma: három pici gyerekkel Magyarországon.
Engem meg ugye duplán érint: hat gyerekkel igencsak testközelből van tapasztalatom.
Hát megvettem a jegyet! Egészen pontosan két jegyet – a férjemmel mentem. De erről majd később.
Rövid összefoglaló:
“A történet Anna, egy negyvenes, háromgyermekes nyelvtanárnő egy napját meséli el, aki állandó rohanásban van munkahelye, valamint a bölcsőde, az iskola és a különórák (balett, vívás, íjászat stb.) helyszínei között – és ha ez még sem lenne számára eléggé megterhelő –, közben állandósult anyagi szorongás emészti és a kétely, férje vajon megcsalja-e őt? Noha nem ő az egyedüli nő, aki hasonló problémákkal küzd, neki a monoton, percekre beosztott napirendje mellett egyszerűen nincs ideje, hogy átgondolja, tisztázza a helyzetet. Az egyre halmozódó gondok azzal fenyegetnek, hogy összeroppantják Annát; életvitelének ilyetén folytatása egyre több energiát követel, ő pedig tartalékainak végére ért. A cselekmény valójában a nő hétköznapi rutinjaira épül; a dráma a házassága háttérben meghúzódó válságának „halasztásra ítélt pillanataiból” bontakozik ki. Kérdés: képes lesz-e válságba került házasságát megmenteni és megőrizni azt, ami életében törékeny és egyedi?”
Forrás: WIKIPÉDIA
Azt elég hamar éreztem, hogy a férjemet talán mégsem nem lett volna szabad elhívnom erre a filmre.
Az első 10 percben sóhajtott három olyan mélyet, amit szerintem az egész teremben hallani lehetett. És ez így folytatódott az 1 óra 39 perc alatt végig.
Én már ismerem őt, tudom, hogy ez azt jelenti: most azonnal menjünk ki a teremből!
Az első 10 percben én csak azt tudtam, most igenis maradnia kell! Üljön itt mellettem, és szenvdejen!
A film felénél már nekem is mehetnékem volt, egyszerűen nem bírtam nézni azt a mókuskereket, amit Anna hajtott. De éreztem, hogy végig kell csinálnom még egyszer. Mert most újra hajtottam én is, Annával….
Napokig a film hatása alatt voltunk.
Milyen borzalmas film volt!
- Bezzeg mi sokkal jobban csináltuk!
- Igen, én soha nem parkoltam a forgalmas úttesten!
- Én nem csaltalak meg!
- Nem hazudtam neked!
- Elmentem éjjel a gyógyszertárba!
- Nem feledkeztünk el a gyerekek koncertjéről!
- Megbeszéltük a problémáinkat egymással!
- Meghallgattuk a gyerekeinket!
- Nem csesztük le őket, ha elvesztették a tornacuccot!
- Megjavítottam mindent a ház körül!
És csak soroltuk, soroltuk, mi mennyivel jobbak voltunk, és jobbak vagyunk!
Aztán eltelt egy hét, és rájöttünk, hogy nem. Nem csináltuk jobban.
A különbség csupán annyi volt, hogy nem parkoltam forgalmas úttesten, mert Veresegyházon nem volt forgalmas úttest akkoriban.
Fájt a felismerés? – kérdezte a férjem.
Nem. Mire felismertem, már nem fájt. Emberek vagyunk.
Szeretem a férjem, és szeretem a gyerekeimet. Ennyi egy napom.
Nem szeretnél lemaradni az újdonságokról? Iratkozz fel a hírlevélre!
Szerintem is borzalmas film. Nem azért, mintha én jobban csinálnám, hanem azért mert valami lényegi dolog hiányzik belőle. Ez nem egy háromgyermekes anya egy napja, ez egy depressziós anyuka egy napja.
Mert az élet a gyerekekkel – sokszor valóban olyan, mint a filmen – de aztán ott vannak a röhögő görcsök, a hihetetlen cuki beszólások, a bimbózó kis egyéniségek, a sok játék és varázslat, amiben még hisznek, a játszótéren napozás, miközben mindenki más dolgozik, a könnyekig meghatódás… És sorolhatnám. Ha a férjemmel rájuk nézünk szerelmünk gyümölcseit látjuk. Ezért ha este hulla fáradtan sőt néha fásultan dőlünk is az ágyba, mindez nem számít. Megérnek minden pénzt, minden fáradtságot. 🙂
Ha csak annyiban vagyunk mások, hogy szeretjük a családunkat, gyarlóságaikkal együtt, akkor mégis mindenben mások vagyunk.
Köszi Virág hogy írtál erről!