Mi felnőttek, néha egészen furcsa dolgokat mondunk a gyerekeknek.
Például azt, hogy egy versenyen nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos.
Pedig dehogynem: a verseny lényege a győzelem! Egy versenyen minden résztvevő a győzelem reményében van jelen. Ha nem így lenne, akkor nem versenyre mennének, hanem pikniket szerveznének a természetben.
Attól azonban, hogy a versenyen a győzelem a fontos még nyilván elvárjuk minden résztvevőtől, hogy ha veszít, akkor ne törjön-zúzzon, ne tegyen kárt sem magában, sem a társaiban, azaz tanuljon meg veszíteni.
Persze idáig néha rögös az út, és vannak, akiknek még rögösebb.
Nos, az én utamba éppen egy ilyen gyerkőc került. Nevezzük Andrisnak.
Négy gyermekes család legkisebb gyermeke, ráadásul négy fiú…a verseny folyamatos annak ellenére, hogy a szülők már elzárták a dobókockákat, a labdát, a kártyát, mert ugye a négy fiú folyamatosan játszott (!!!). Értitek? Ezek a gyerekek még játszottak egymással! 🙂
Igenám, csakhogy mindig a legkisebb veszített. Hát naná! Ki más vesztített volna?
Gondolhatnánk, hogy ha Andris nem tanul meg veszíteni, akkor ugyan ki más rúgna itt labdába? Hiszen minden nap ezt gyakoroltatják vele a nagytesók….és nem, Andris csak nem tanulta meg.
Sőt, ha lehet ilyet mondani, egyre rosszabb lett a helyzet.
Persze a szülők mindent kipróbáltak, megbeszélték a fiúkkal az érzéseiket, a nagyokat érzékenyítették, kooperatív társasokat vásároltak.
De Andris nem tanult meg veszíteni.
Nos, én ezekről az előzményekről nem sokat tudtam, csak azt láttam, hogy ha a csoportos játékokban nem Andris nyer, akkor borul minden…mármint az asztal, a szék, a játéktábla…
Én is lefutottam az ilyenkor szokásos köröket, de a helyzet nem javult.
Arra gondoltam, ennél rosszabb már nem lehet a dolog, elképzelhető, hogy Andris olyan kevés alkalommal került a győztes szerepébe, hogy ez nagyon hiányzik neki.
Szóval úgy döntöttem, hagyom nyerni.
Persze nem olyan átlátszó módon, hogy én szándékosan nem is törekszem a nyerésre…
Nem…
Legközelebbi találkozásunk alkalmával mondtam neki, hogy a mai órán csak versenyezni fogunk. Ő mondhatja a szabályokat, és ő határozza meg a verseny tárgyát is.
Ami a szabályokat illeti, Andris nagyon gáláns volt. Ugyanazok a szabályok vonatkoztak rám is, mint őrá.
A verseny tárgyát illetően már nem kímélt.
Nem sorolom fel az összes versenyszámot, de a legegyszerűbbek közé tartozott, hogy 5X körbe kellett ugrálni fél lábon a fejlesztőszobát. Hát bakker, megnyerte!
Sőt, MINDEN versenyszámban győztes lett!
Andris úszott a boldogságban!
Ezt a versenyt még pár héten keresztül folyamatosan ismételnünk kellett. (Jól gondolod, azokon az estéken nem álltam fel a futógépre)
Végül nagyjából egy hónap alatt lezajlott a dolog, egyre ritkábban kérte, hogy versenyezzünk. És egyre ritkábban borult az asztal, szék, játéktábla, ha játszottunk a logopédia foglalkozáson.
Andris lehetőséget kapott arra, hogy győztessé váljon, és megtanult veszíteni!
Ha nálatok is reménytelennek tűnik a helyzet, próbáld ki! 🙂
Még egy poszt a témában – olvasd el ezt is!
Nem szeretnél lemaradni az újdonságokról? Iratkozz fel a hírlevélre!
