Nem szeretek senkinek tutitippeket osztogatni, főleg nem egy olyan bensőséges ünnepen, mint a Halottak napja. A halottaink talán jobban hozzánk tartoznak, mint az elő szeretteink, hiszen a velük kialakult kapcsolaton csak mi, élők tudunk már változtatni.
Amikor kislány voltam – lehettem tán 5 éves – drága Nagyikám megfogta a kezem, és a Halottak napját a temetőben töltöttük. Na jó, biztos nem az egész napot, de nekem örökkévalóságnak tűnt az a pár óra, amíg a sírt gyomláltuk, meg persze az autóút oda, meg az autóút vissza. Az egész szertartás felfoghatatlan volt számomra. Unatkozni ugyan egy pillanatig sem unatkoztam, tébláboltam a temetőben, olvasgattam a sírfeliratokat, és próbáltam feltérképezni, miért is vagyunk éppen itt. Nagyika végtelen türelemmel magyarázta, hogyan kell árvácskát ültetni, meg melyik a gyomnövény a sok zöldség között, és végig egy cél vezérelte: szép legyen a szülei sírja. Na, én ezt a kimondatlan motivációt egyből fogtam.
Amikor végeztünk, és indultunk kifelé, emlékszem, szerettem volna neki örömet okozni a sok bosszúság után, amit a sírok rendbetétele közben átélt. Felnéztem rá, és azt mondtam: “Nagyika, ha te meghalsz, én megígérem, neked lesz a legszebb sírod a temetőben!” Úgy éreztem, minden hálámat sikerült belesűrítenem ebbe az egy ígéretbe. Hát nem arattam osztatlan sikert….
De ahogy az már lenni szokott, ez az ígéret elkísért egész eddigi életem során. Nagyika augusztusban költözött el, 93 évet élt. Most elérkezett az idő, hogy az ígéret ne csupán ígéret legyen.
A kérdés számomra az, hogy milyen is a “szép sír” ? Milyen a “szép halál”? Ezeket a kérdéseket kell mindannyiunknak megválaszolnunk…ezeket a válaszokat, ha akarjuk, ha nem átadjuk a gyerekeinknek.
Persze a válaszaink nem csak verbális válaszok, sőt elsősorban nem verbális válaszok. A gyerekeink abból szűrik le az élet kérdéseire adott válaszainkat, amit eléjük élünk.
- Elvisszük-e őket a nagymama/nagypapa temetésére?
- Hogyan emlékezünk a halottainkra?
- Milyen a kapcsolatunk az élő rokonainkkal?
Na puffneki…kezdhetjük a munkát magunkkal…
Jó hír, hogy nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy a gyerekeinkhez közelebb hozzuk, számukra átélhetővé, megfoghatóvá tegyük a Halottak napját.
Mi egészen pici koruktól kezdve beszélgetünk velük a halottainkról. Fontos: nem a halálról, hanem a halottainkról!
A gyerekeknek a Halál semmi…egyszerűen nincs élményük róla. Erre akkor jöttem rá, amikor magyarázni próbáltam a két-háromévesemnek, hogy miért fontos fognia a kezemet az utcán:
-Tudod, ha kiszaladsz egy autó elé, és az elgázol, akár meg is halhatsz! – hatás: nulla, vigyorogva szaladgál tovább.
-Tudod, ha kiszaladsz egy autó elé, és az elgázol, akkor bibis lesz a kisujjad, vérezni fog, és az fáj! – hatás: azonnal megszeppent, és megfogta a kezemet.
Éppen ezért ne a Halálról beszéljünk ezen a napon, hanem a halottainkról!
Mi elővettünk az elhunyt szeretteink fényképeit, együtt nézegettük, és meséltünk róluk. Elmeséltük a kedves emlékeinket, jókat nevettünk néhány ilyen történeten. Elmeséltük a gyerekeinknek, milyen emberek voltak a dédszüleik, a nagyszüleik, vagy más rokon, barát. Találgattuk, ki mit örökölt tőlük…persze ezen a ponton már ők is aktív részesei voltak a beszélgetésnek, ők maguk fedezték fel, milyen jó fej volt a dédipapa, ahogy egyfolytában megviccelt mindenkit, milyen ügyes lehetett, hogy hetven évesen fejen állt a konyhaasztalon, és milyen vicces lehetett, amikor dédimama kiabált vele emiatt – pedig nem is borította fel a levesestálat.
A beszélgetés végén mindenki választott magának valakit a halottaink közül, és kezébe fogta a fényképét. Pár szóban elmondta, miért őt választotta, majd meggyújtott érte egy gyertyát. Így végül mindenkiért égett egy gyertya…
A kisebbek rajzoltak is valamit, amit később kivittünk a temetőbe, és a fejfára akaszthattak. Így lett számunkra szép ünnep a halottaink napja.
Szia!Rendszeresen olvasom ezt a blogot,írtam is már ide.Aktuális a téma-márciusban meghalt anyum,a két fiam nagyija.Ők már egyetemisták,tehát sok időt tölthettek vele szerencsére együtt.A nagyobbik fiam verselget,elég komoly verseket ír,verstani szempontból is.Olyan verssel ríkatott meg,amiben szerintem Ő is kiírta magából a fájdalmat.Addig nem tudtam sírni,szerintem sokk lehetett,amikor elolvastam,akkor tört ki belőlem a szűnni nem akaró sírás.Elküldöm az emilcímedre,ha akarod,kiposztolod,ha nem,az sem baj.Mikor a szegedi nagyszüleik mentek el,még kicsik voltak,de akkor is emlegették sokáig a kedvenc kifejezéseiket,pl.”ki mondja nekünk mostmár,hogy kutyaszőr?”(így becézte őket a papa)
Klári, köszönöm ezeket a sorokat. Nem is tudok többet hozzátenni…a verset is külön köszönöm!
Ti gyújtotok gyertyát a halottakért?
Kedves Judit, természetesen gyújtunk.