Így kiabálj halkabban!

 

Igen türelmes ember vagyok, de bevallom, bizony még velem is előfordult nem egyszer, hogy kiabáltam. Régebben többször volt rá példa, ma már szerencsére alig fordul elő. Ennek ellenére nagyon is fájó minden egyes eset. Rossz érzés, amikor az ember annyira tehetetlennek érzi magát, hogy jobb híján felemeli a hangját. Nekem éveken át tartó, komoly lelki munkába került, hogy el tudjam kerülni ezt. Hogyan csináltam? Íme az én módszerem!

 

Először is szeretném leszögezni, hogy a kiabálás nem bűn, hanem a testünk jelzése. Nekem is ez volt az első dolog, amit tudatosítanom kellett magamban. A kiabálás annak a jelzése, hogy túl sok feszültség van bennünk, amit egyszerűen már nem tudunk feldolgozni, és így ölt testet, ebben a formában távozik belőlünk. Ezért van az, hogy utána többnyire egy kis megkönnyebbülést érzünk. Ha pedig már ezen is túlvagyunk, akkor következik a lelkiismeret-furdalás, mert legbelül mindig érezzük, hogy jó lett volna ezt a helyzetet másképp kezelni. Ugyan a kiabálás révén belőlünk távozott a feszültség, a környezetünkben viszont ott maradt. Ha ez rendszeresen előfordul, az sajnos eléggé mérgezően hat a kapcsolatainkra, a környezetünkben lévő emberekre, az egész miatt érzett szorongás pedig hosszú távon a lelkünknek és a testünknek is árthat.

 

1. A kiabálást megelőző testi jelek

A megelőzéshez alapfeltétel, hogy jó kapcsolatunk legyen a testünkkel. Azaz legyünk képesek érzékelni, tudatosítani és értelmezni a testünk jelzéseit. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a kritikus helyzetekben legyen esélyünk megfelelően reagálni.

Saját tapasztalataimból kiindulva öt szintre osztottam fel azokat a jelzéseket, amelyek a testünk lead a kiabálást megelőzően.

Az első szinten minden rendben van. Nyugodt, kiegyensúlyozott, harmonikus állapotban vagyunk. A szívverésünk, a légzésünk, a pulzusunk az átlagos, normál működésünknek megfelelő.

A második szinten már valami picit idegesít bennünket, de erre az apró zavaró tényezőre ésszerűen, higgadtan tudunk reagálni. Ebből az állapotból könnyen vissza tudunk fordulni az első szintre.

A harmadik szinten már izgatottak vagyunk, az izmaink megfeszülnek, talán már egy-egy mélyebb levegőt is veszünk, hunyorítunk vagy épp becsukjuk picit a szemünket. Ekkor már a környezetünk is érzékeli, hogy valami nincs rendben, és jobb most minket nem piszkálni kényes kérdésekkel.

A negyedik szinten már mérgesek vagyunk. Összeszorítjuk a szánkat, lehet, hogy csikorgatjuk a fogainkat. Az izmaink még feszesebbé válnak, és akár már a gyomrunkban is érezhetjük a nyomást. Ezen a szinten már előfordulhat, hogy valakire ráförmedünk. Ez még nem kiabálás, de már nem is higgadt reagálás.

Az ötödik szinten már elönt minket a düh, kipirosodik az arcunk, talán izzadunk is. Ezen a szinten már nem tudunk visszafordulni, csak úgy lenyugodni – ekkor következik be a kiabálás. Mivel ekkor már nem tudunk tisztán és józanul gondolkodni, előfordulhat, hogy olyan dolgokat is hozzávágunk a többiek fejéhez, amikért egyáltalán nem ők a felelősek, nem ők hibáztathatók. Itt tehát már egyszerre van a gond a tartalommal és a kifejezéssel is.

 

2. Mitől leszünk feszültek?

Ahhoz, hogy a kiabálások csökkenjenek, érdemes arra egy kis időt fordítani, hogy minél pontosabban kiderítsük, mely helyzetek tesznek bennünket feszültté. Ha például reggel vagyunk hergelhetőbbek, akkor ennek tudatában tervezzük át úgy a nap kezdését, hogy csökkenjen bennünk a feszültség.

Sokszor a stressz valami egészen egyszerű problémából fakad. Például az egy-egy feladatra jutó kevés idő, a folyamatos hangzavar, az éhség, az erős fényhatás, a fáradtság, a pisilhetnék, a hormonszintünk változásai mind olyan egyszerű helyzetek, amelyek bármelyikünkkel előfordulhatnak és bizony – egyénenként változó mértékben, de – befolyásolhatják a viselkedésünket. A családunk jólléte érdekében fontos ezeket feltárni, mert sok olyan alapeset van, amit odafigyeléssel és tudatossággal el tudunk kerülni.

 

3. A feszült helyzetek kezelésének három útja

Tapasztalataim szerint egészen a negyedik szintig a folyamat visszafordítható! Miközben nő bennünk a feszültség, kellő tudatossággal igenis meg tudjuk úszni, hogy kiabálni kezdjünk. Ennek érdekében háromféle irányba is elindulhatunk.

Az első irány a mozgás. Eleve sokat segít, ha eljárunk futni, sétálni. Ha érezzünk, hogy kezdünk „átváltozni”, és nincs jobb lehetőségünk épp, csak rázzuk meg erősen a kezünket, lábunkat. Nem baj, ha a gyerekek is látják. Inkább azt lássák, hogy valami működő megoldást találunk a helyzetre, mintsem hogy rájuk zúdítsuk a haragunkat. Én speciel takarítani szoktam, fogom a porszívót, és végigmegyek a házon. Mire végzek, már egészen higgadt vagyok.

A második lehetőség a relaxáció. Tegyünk fel egy fülhallgatót és hallgassunk zenét. Lélegezzünk mélyeket. Vegyünk egy jó kis fürdőt vagy egy pár perces frissítő zuhanyt. Nézzünk meg egy filmet. Sőt, ha van rá lehetőség, aludjunk egyet.

A harmadik út, amikor valahogy kiadjuk azt a dühöt vagy mérget, ami bennünk van. Aki például szeret énekelni, azzal is kiválóan oldhatja a stresszt. De remek megoldás a naplóírás is vagy egy jó beszélgetés egy hozzánk közel állóval. Én az anyukámat szoktam felhívni, és mire mindent elmesélek neki, addigra már el is párolog belőlem a feszültség, és másképp tekintek az adott helyzetre.

 

4. Egy jó trükk: az emlékeztetők

Ha tudjuk, milyen szituációk azok, amelyben többnyire felhúzzuk magunkat, akkor a fizikai emlékeztetők is segíthetnek blokkolni a negatív folyamatot. Ez egy új gyűrű, egy kitűző, egy kép vagy bármi lehet, ami arra emlékeztet minket a kritikus pillanatban, hogy ne akarjuk a többiek fejére önteni a dühünket. Ezek a kis tárgyak jelzik, hogy „hoppá, nekem itt figyelnem kell és vigyáznom a magam és a gyerekeim lelkére”.

 

5. Ha mégis kiabáltunk…

Amikor visszanyertük a józan gondolkodásunkat és ítélőképességünket, akkor az első dolgunk legyen, hogy bocsánatot kérünk azoktól, akik az indulatos jelenet elszenvedői voltak. Miután elismertük, hogy nem volt jó megoldás kiabálni, mondjuk el azt is, mindez miért történt meg mégis. Itt fontos, hogy első szám első személyben fogalmazzunk és kifejezetten a saját nevünkben beszéljünk. A mondandónk semmiképpen se legyen úgy értelmezhető, mintha másokat okolnánk a viselkedésünkért. Fogalmazzuk meg, mi a valódi oka a feszültségünknek, például, hogy féltünk, hogy el fogunk késni, vagy hogy fáradtak vagyunk. Ezt követően pedig kérdezzük meg a többieket, hogyan tudjuk a hasonló eseteket a jövőben elkerülni. Ezzel egy olyan mintát adunk, ami hosszú távon is előremutató, és jó alapot ad a stresszhelyzetek megfelelő kezeléséhez és a hatékony kommunikációhoz egyaránt.

Nem szeretnél lemaradni az újdonságokról? Iratkozz fel a hírlevélre!