Babák a hulahopp karikában – jó ötlet?

De álljunk megy egy percre!

Gondoljunk bele, mit üzenünk ezzel a babának!

• 1. bárhová fordul, semmit nem kell tennie azért, hogy elérjen egy újabb játékot. Hm…mit szólsz, ha majd később is ezt igényli? Mert erre szocializáltad: mindig van valami, ami szórakoztatja.

• 2. bármerre indul, megakad a játékokban, a karikában – olyan ez, mintha ketrecbe lenne zárva – jó persze, ha nagyon eltökélt, akkor átverekszi magát minden akadályon…

• 3. tud ez a baba a kis kezeivel, lábaival játszani? A kérdés költői – nem valószínű, hogy fog. Egyszerűen sokkal nehezebben találja meg ekkora ingerforgatagban. Pedig a megfelelő mozgásfejlődéshez, a testtudat, testséma kialakulásához nagyon fontos, elengedhetetlen lépés, hogy felfedezze a testrészeit!
• 4. teljes passzivitásba kényszerül, semmit nem tehet az ingerek ellen.

Olvasásra ajánlom Kim John Payne: Egyszerűbb gyerekkor című könyvét. A címre kattintva megrendelheted!

Kim John Payne mondanivalóját Pál Feri nagyon jól összefoglalta, így most az ő írásából idézek:

“Kim John Payne gyerekekkel foglalkozott éveken keresztül, legdurvább menekülttáborokban, Ázsiában. És azt mondja, hogy ezrével jöttek-mentek ott a gyerekek, poszttraumás stressz szindrómával. Vagyis szorongtak, féltek, de közben állandóan éberen figyeltek, honnan jön a veszély. Ezért impulzívak voltak. Ezért aztán az ösztönkésztetéseiket nagyon nehezen tudták kordában tartani. Egy pillanat alatt kiborultak, egy pillanat alatt jött a harag és aztán az agresszió, de közben igyekeztek ilyen kényszer cselekvésekkel, valahogyan, valami stabilitást adni az életüknek…

…a menekülttáborban lévő gyerekek traumatizálódtak, tehát. Rettenetes élményeket éltek át.

Az angol középosztálybeli gyerekek pedig ezt sok éven keresztül apró adagokban kapták meg.

Ezért a válaszuk a túl nagy stresszre, és túl nagy ingerre, és túl bonyolult életre hosszú távon ugyanaz lett.

És minekután neki volt egy csomó jó ötlete, jól kidolgozott, szakmailag helytálló dolga, azt mondja, hogy rengeteg kutatást is végzett, elkezdte ezeket a gyerekeket olyan módon gyógyítani, ahogyan a rettenetesen megsérült ázsiai gyerekeket.

És bejött.

És akkor megírta az „Egyszerűbb gyermekkor” című könyvet.

Miért is érdekes ez?

Azt mondja: a gyerekeknek túl sok a tárgy, túl sok a választási lehetőség és kényszer, túl sok az információ, és túl nagy a sebesség.

És azt mondja: ez a négy, amikor hosszú távon ér egy gyereket, valójában nem felel meg a gyerek tempójának, ahogyan egy gyerek fejlődni tud.

Mert az élettanilag meghatározó, hogy körülbelül mennyi stresszt, mennyi információt, mennyi impulzust, mennyit bírunk normálisan elrendezni magunkban.

És akkor azt mondja: rájöttem, hogyha normalizáljuk a gyerekek környezetét, akkor normalizálódnak a gyerekek.”