Ötletek a Víz világnapjára

   A hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá.     Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához. – Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni! – Már hogyan is engednélek – kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen elférek alatta?! – Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást. Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke. – Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam! – Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely. – Húzzátok magatokat összébb egy kicsit! Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt: – Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni! – Nincs már több hely! – Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket! – Na, jól van. Összébb húzódtak – jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát. – Bújtassatok el! – kiáltozta. – Mentsetek meg! Üldöz a Róka! – Sajnálom a Nyulat – szólt a Hangya. – Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb! Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is. – Nem láttátok a Nyulat? – kérdezte. – Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett. – Nem itt bújt el? – Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta: – Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk! – Brehehehe! Brehehehe! – heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett: -Ó, ti okosok! Hiszen a gomba… a mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.

Volt egyszer három pillangó: egy sárga, egy piros meg egy fehér. Vígan játszadoztak a verőfényes mezőn, virágról virágra szálldostak, táncoltak, repdestek jókedvükben. De hirtelen beborult az ég.  Közeledett a vihar. – Repüljünk haza!- mondta a sárga pillangó, ijedten pergette a szárnyát. – Minél gyorsabban!- mondta a piros is, a fehér is, és elindultak gyors szárnyalással. Éppen jókor értek haza, mert a zápor már megeredt s egyre vizesebb lett a szárnyuk. De a ház ajtaját nem tudták kinyitni, s az eső mind jobban és jobban szakadt. – Menjünk a sárga tulipánhoz!- mondta a sárga pillangó,- az majd bebocsát. És a szakadó esőben elvergődtek a tulipánhoz, könyörögni kezdtek neki: – Sárga tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a tulipán így felelt: – A sárgának szívesen kinyitom, de a pirosnak és a fehérnek nem. Erre a sárga így felelt a szívtelen tulipánnak; – Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok! A tulipán csak ingatta a fejét, de a kelyhét nem nyitotta ki. Az pedig mind sűrűbben szakadt. – Menjünk a fehér tulipánhoz!- mondta a fehér pillangó. Ázva- fázva elvergődtek a tulipánhoz, s szépen kérlelni kezdték: – Kis tuli, nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a tulipán így felelt: – A fehéret örömest befogadom, de a sárgát és a pirosat nem. Erre a fehér pillangó így felelt: – Ha testvérkéimet nem fogadod be, inkább én is kint maradok. Inkább ázzunk együtt, mintsem hogy elhagyjuk egymást. A szívtelen tulipán csak ingatta a fejét, s kelyhét nem nyitotta ki. Az eső pedig már zuhogott. A pillangók szárnya már teljesen átázott. – Menjünk a piros tulipánhoz!- mondta a piros pillangó. A szakadó esőben elvergődtek a piros tulipánhoz, és könyörögni kezdtek neki: – Kis tuli nyisd ki a kelyhed, hadd húzódjunk meg az eső elől! De a szívtelen tulipán így felelt. – A pirosat szívesen beengedem, de a fehéret és sárgát nem. – Ha testvéreimet nem bocsátod be, inkább én is kint maradok!- mondta a piros pillangó is. Tovább vergődtek hárman csurom vizesen a szakadó esőben. Hímporuk már elázott, csápjuk kókadozott, szárnyuk össze- összetapadt, még a lelkük is átázott. Csetlettek- botlottak fűszálról- fűszálra és egy- egy lapulevél alatt húzták meg magukat. De a szél oda is besüvöltött és becsapott az eső. Süss fel nap, süss fel nap, Szárogasd meg szárnyamat, Nyisd ki a virágokat!- könyörgött a három didergő pillangó. A nap meghallotta a sűrű felhők mögül a pillangók esdeklő beszédét, és annyira megilletődött, hogy a felhőket elűzte, meleg fényt árasztott a mezőre, s a pillangók szárnyát egy- kettőre megszárította.

   S a három pillangó újra táncolt, repdesett vígan, míg csak le nem nyugodott a nap.

 

Zelk Zoltán: Párácska

Régen történt ez, nagyon régen, s olyan nagyon messze, hogy még a torony tetejéről sem lehetett odalátni. Egy kis felhőcske született a hegy fölött, de olyan szép göndör felhőcske, hogy a nap és a hold egyszerre bújtak ki az égen, csak hogy láthassák a kis felhőt. A vihar is kézenfogta kis unokáit, a szellőket, így indult el velük meglátogatni Párácskát, a most született kis felhőt. Büszke is volt a felhőpapa és a felhőmama gyönyörű gyermekére, és gyakran mondogatta felhőpapa szomszédainak: – Meglátjátok, mire megnő: zivatar lesz belőle! – Az bizony – mondogatták a felhőszomszédok -, zivatar, de még országos eső is lehet… Csak felhőmama búsult, mikor ezt a beszédet hallotta: ő azt szerette volna, hogy mindig ilyen kicsi maradjon gyermeke, ilyen szelíd és göndör. Sohase kiáltson haragos villámszavakat, ne veszekedjen mennydörögve a földdel, s ne verje le jégkavicsokkal a gyümölcsfák virágait. Amíg így aggódott felhőmama Párácska sorsa fölött, az egyre növekedett, egyre erősebb lett, s egyedül szaladgált a hegy csúcsai felett. Egyik reggel odaállt szülei elé, és így szólt: – Most már megnőttem, erős vagyok, engedjetek el világot látni. Felhőpapa büszkén nézett Párácskára, s így válaszolt: – Menj csak, fiam, vándorold be az eget, szórjál villámokat, mennydörögj hangosan, légy erős, büszke felhő… Felhőmama így szólt: – Menj, fiam, járd be az eget, szeresd az erdőket a rét virágait, és szelíd légy, mint nénéd, a szivárvány… Párácska egy-két esőcseppet könnyezett, elbúcsúzott szüleitől, repülni kezdett az égen. Mikor egy erdő fölé ért, hallotta, hogyan sóhajtoznak odalent az ágak: – Ó, felhőcske, öntözz meg minket, mert halálra száradunk! A kis felhőnek eszébe jutottak anyja szavai, s megöntözte a tikkadt lombokat. Aztán tovább vándorolt, s egy rét fölé ért. Amikor meglátták az elsárgult fűszálak, mindnyájan könyörögni kezdtek: – Ó, kedves felhőcske, ne hagyj szomjan halni minket! Párácska őket is megöntözte, és boldogan hallgatta, hogyan kortyolják a fűszálak az esőcseppeket. De akkor már bizony nagyon kicsike felhőcske volt, úgy megfogyott az erdő és a rét megöntözése után, hogy még szállni sem tudott volna, ha meg nem könyörül rajta a szél, és nem fogja erős karjai közé. Alkonyodott már, mikor egy búzatábla fölé ért, ahol a gazda éppen szomorúan leste az eget. Mikor a kis felhőt meglátta, örömmel felkiáltott: – Ó, drága felhőcske, vidítsd fel az én kalászaimat, mert ha elszáradnak, nem süthetek kenyeret a gyermekeimnek! A kis felhő rögtön esővé változott, s a szomjas kalászok boldogan hajladoztak az esőben. A szél pedig hiába kereste kis barátját, mert az már eltűnt az égről, hogy tovább éljen falevélben, fűszálban, margarétában, búzában, kenyérben.