Fotók tekintetében el vagyunk kényeztetve – István keresztapja fényképész volt, és sokat tanult tőle. A képei sosem homályosak, mindig tökélesek a fények…csak éppen a témák tekintetében van némi ellentét közöttünk.
Emlékszem, amikor egyszer állatkertet ígértünk a gyerekeknek, és az egyik kicsi beteg lett, így én otthonmaradtam, István ment el a nagyobbakkal. Persze vitte a gépet is, én meg a lelkére kötöttem, hogy fotózzon ám! (mert néha elfelejtette, miért is van a táska az oldalán)
Hazaértek, diadalittasan vette elő a gépet, hogy bizony, jó sok kép készült!
Aha…az elefántról, az orrszarvúról, a hegyikecskékről, a majmokról, és az állatkert összes lakójáról. Gyerek egyiken sem volt. Minek is fotózta volna őket, egész nap nézhetem az összeset, nem?
Amúgy a képek tűélesek, pedig ugye nem volt egyszerű megoldani öt örökmozgó gyerek mellett…
Na, hát ehhez képest maga a megváltás volt, mikor Mesi lett a család fotósa.
Szerintem nagyon ügyesen választ témát, a képek szépek, és ha a kakaóval összekent fal előtt készül a fotó, akkor 5 perc alatt eltűnteti a kakaófoltot a képről.
A falon meg maradhat, megszoktuk 15 éve…(jaj, nyáron festünk…a hátam közepére se kívánom…)
Csakhogy, ha Mesi fotóz, akkor róla nemigen lesznek képek.
Gondoltam hát egy merészet, és megszerveztem egy családi fotózást!
Azt mindig is tudtam, hogy a mi családunkhoz nem illik a fotóstúdió, és a beállított képek.
Így aztán madarat lehetett velem fogatni, amikor rátaláltam Timire, és az ő Családmesék oldalára! (KATT)
Mert Timi pont azt fényképezi, amire én emlékezni szeretnék – és pont úgy, ahogy szeretném megőrizni ezeket a pillanatokat. És persze a képeken Mesi is ott van 🙂
És ha már így találkoztunk, megkérdeztem Timit, honnan jött az ötlet: a fotózás és a beállított képek nélküli fotózás!
Timi:
“Emlékszem, ahogy ülök a földön a gyerekszobában, körülöttem újságok halomban, és vagdosom ki a képeket. Nézem, ahogy összeállnak, eggyé forrnak a szemem előtt, kollázsokat, montázsokat készítek, elmélyülten játszom… Amikor megkaptam az első fényképezőgépemet, a karácsony estét azzal töltöttem, hogy a földön fetrengve, különböző szögekből fotózgattam a szekrénysort.
Az, hogy a fotózáson belül rátaláljak a saját utamra, a gyerekeimnek köszönhető. Az otthon tanulást, mint életformát választottuk: együtt, egymást gyúrva, alakítva, gazdagítva fejlődünk, tanulunk és tanítunk, éljük a nagybetűs Életet. Mindenkinek lehetősége van követni a saját érdeklődését, elmélyülni abban, ami lázba hozza.
Én nem így nőttem fel – az ügyesen alkalmazkodó kislányból lassan kihalt a szenvedélyesség. Felváltotta a megfelelni akarás, a teljesítménykényszer. Hogyan is taníthatom a gyerekeimet arra, hogy ne tévesszék szem elől a belső önazonosságot, az identitásuk egyediségét – mielőtt tudnám a saját válaszomat arra, hogy ki vagyok én. Hogyan élhetném meg azt, amit a gyerekeimnek is kívánok?
Merre van az előre?”
A mottód:
“Az élet túl rövid a pózokhoz”
– ez honnan jött?
Timi:
Egy emlékezetes baráti vacsorán többen is megfogalmazták, hogy munkát kellene váltaniuk, valami egészen másba fogni, mert érzik, hogy nincsenek a helyükön… de azzal szembesültek, hogy nem tudják, valójában mit is szeretnek, s így merre tovább. Az asztalunk mellett egyszer csak vörös arccal, toporzékolva kezdett sikítani a fiam, belénk fojtva az elmélkedés fonalát. Mert ő épp a labdát akarta nagyon, amit a testvére rúgott messzire. Igen, gyerekként még tudjuk. Nem kérdés, mit szeretnénk, és sokszor olyan erősen tudjuk, hogy az már akarás. Emlékszel még, mi akartál lenni, ha végre felnősz?
Nekem ez lett a Családmesék. Képek, dokumentálás, találkozás. A stúdióhelyzetek feszültsége – maradj már nyugton, ne rohangálj, mosolyogj szépen, ne nyújtogasd a nyelved – helyett inkább házhoz megyek. Az otthonotokba, vagy bárhová, ahol otthon érzitek magatokat. Oda, ahol sokkal inkább önmagatok lehettek. Ahol van helye nevetésnek, de sírásnak is. Megörökítem, ahogy együtt isszátok reggel a kakaót. A lekváros mosolyt, no meg a vitát a piros bögréért. Az ágyon ugrálást, és a lefekvés előtti összebújást. Ez a mindennapok meséje. A családotok légköre, az otthon egyedi színe – ami valójában Ti magatok vagytok.
Emlékeket csomagolok képekbe. Nem pózokat. Nem erőltetett mosolyt. Nincs steril háttér, nincs díszlet sem. Inkább a valódi érzelmeket, az őszinte pillanatokat, a hétköznapok csodáit szeretném megőrizni nektek. Mert ha a fényképre nézel, és megmozdul a szíved, na akkor valamit jól csináltunk!
Nagyon köszönöm, hogy hozzánk is eljöttél!
Nagyon örülök a képeknek, rendezgetem, nézegetem, és örülök, hogy nekünk is megmutattad az utadat!
