Hányszor hallom, hogy a mai fiatalság így, meg úgy…tudjátok, a szokásos szöveg: nekünk még nem volt okostelefonunk, a patakparton játszottunk késő estig, rohangáltunk, gumiztunk, ugróiskoláztunk, fogócskáztunk és bújócskáztunk. Volt még partizán, kidobó, ország-város, torpedó, similabda, és mindenféle érdekes játék, amivel naphosszat lehetett bandázni.
Ahogy ezeket a játékokat szedtem össze, azért eszembe jutott még más is, amivel igen jól szórakoztunk.
Az biztos, hogy én nem voltam az a tipikus jókislány, na meg két öcsém is volt, akikkel nem unatkoztunk.
Gondoltam, a retro-játékos posztok után összeszedem, hogy “bezzeg a mi időnkben” milyen klasszikus gyerekcsínyeket vittünk végbe.
Tavasz, ablakok nyitva…kisváros szélén laktunk, édesapám a kisváros kórházában szülészorvos, édesanyám körzeti orvos volt…mi meg otthon unatkoztunk, illetve dehogy, nem unatkoztunk egy percig sem! Kinéztünk az ablakon, s mikor a közeli iskolából hazafelé indultak a tanárok, mi leguggoltunk az ablak alá, és kiabáltunk:
“Hülye, aki most megy el az ablakunk előtt!”
És igen, eszünkbe sem jutott, hogy felismerhetik a hangunkat, és arra sem gondoltunk, hogy a tanárok pontosan tudják, ki lakik ebben a házban. És amire végképp nem gondoltunk: hogy ez a szüleinknek ciki lesz….
Miután megtanultuk, hogy a hangunkat felismerik, tevékenységet váltottunk, de célcsoportot nem….orvos szülők gyermekeként nem volt nehéz fecskendőhöz jutnunk, és ennél profibb vízipisztolyt ma sem tudtok mutatni nekem. Ez sose romlott el, ellentétben azzal, amit a trafikban lehetett kapni. Így aztán az ablakunk alatt sokszor esett az eső….
És igen, eszünkbe sem jutott, hogy a tanáraink felnéznek az égre, és ha nem látnak felhőket sorakozni, akkor gyanút fognak….
Néhány dologhoz azonban el kellett hagynunk az otthon kellemes komfortzónáját. Damilhoz nehezen jutottunk hozzá, mert senki nem horgászott a rokonságból. De megoldottuk… Meg volt pénztárcánk is, amihez hozzákötöztük…aztán letettük a járdára, mi meg a bokor mögé bújtunk….mi még így tanultunk meg sprintelni…
Aztán volt egy olyan csínyünk, amiből rengeteget tanultam. Szerintem meg kéne mutatni mindenkinek, aki azt gondolja, csak nála van az igazság!
Akkoriban lakótelepen laktunk, Budapesten. Nagy, 10 emeletes házak sorakoztak egymás mellett, és kaputelefonon kellett felcsengetni, ha nem volt nálad kapukulcs. Egy darabig az is jó móka volt, hogy felcsöngetünk, és elszaladtunk, de igazi poént nem ebben találtunk.
A öcsém, aki amúgy szuper okos volt már akkor is, unta, hogy megnyom egy gombot, és esetleg feleslegesen dolgozott, mert nem veszi fel senki a telefont. Ezért újítást vezetett be: egyszerre két gombot nyom meg, vagy hármat, az egyiket csak felveszik.
Aztán egyszer az történt, hogy közel azonos időben vették fel két lakásban is a kaputelefont. Mi meg sem szólaltunk, csak próbáltunk uralkodni magunkon, hogy minél csendesebben röhögjünk…
-Halló!
-Halló!
-Ki maga?
-Maga kicsoda! Maga hívott,illik bemutatkozni!
-Én, dehogy hívtam magát! Itt állok az előszobámban!
-Na ne szórakozzon már, én állok az előszobában, és maga csengetett fel!
Nem vicc, képesek voltak hosszú percekig veszekedni, hogy melyikük áll az előszobában! Azóta tudom, hogy másnak is igaza lehet, nem csak nekem 🙂
A férjem szerint itt jobb, ha befejezem. Pedig ők még robbantottak is a Városligetben…
Nem szeretnél lemaradni az újdonságokról? Iratkozz fel a hírlevélre!
