A cím egy FB poszt kapcsán született bennem, de maga a mondanivaló ennél jóval összetettebb, bonyolultabb kérdéseket feszeget.
Azon gondolkoztam az elmúlt hetekben, hogy hogyan nevelhetjük önállóságra gyermekeinket, hogyan lesznek felelősséget vállaló felnőttekké, hogyan tanítsuk meg őket a kudarcok feldolgozására – hol rontjuk el, ha elrontjuk, és hogyan hozhatjuk helyre…., mikor veregethetjük vállon magunkat, hogy ezt most jól csináltuk…
Ismét egy személyes hangú írás, ami az én saját tapasztalataim talaján született, persze az általam olvasott könyvek gondolatai is ott vannak benne.
Szóval amikor kezünkbe kapjuk a pici gyermekünket, fel sem fogjuk, hogy mekkora felelősséget kaptunk általa. Szó szerint rajtunk múlik, megéli-e a holnapot egyáltalán. Etetjük, itatjuk, egyengetjük a lépteit, minden pillanatban az ő léte alakítja az életünket. Jobb is, hogy nem értjük meg abban a pillanatban, hogy mi vár ránk, így aztán mire megrettennék a felelősségtől, már benne vagyunk nyakig!
Aztán hajlamosak vagyunk beleragadni ebbe a felelősségbe. Azt gondoljuk, még egy hat éves gyereket is nekünk kell etetni, hiszen baja eshet attól, ha elvágja az ujját a késsel, vagy megégeti nyelvét a forró tea. Valójában pedig ez éppen fordítva van. Nem lesz baja attól, ha elvágja az ujját, vagy megégeti a nyelvét a tea. Inkább attól lesz bajuk, ha ez sosem történik meg velük. Ha annyira óvjuk, és védjük, hogy semmi baja nem eshet.
Csak arra nem gondolunk, hogy ha nem esik el sosem, akkor nem tanul meg felállni sem.
Pedig az életben erre van a legnagyobb szükségünk: fel tudjunk állni. Felállni, ha elbuktunk. Kimászni, ha gödörbe estünk.
Az írásom elején említett FB poszt egy ügyes kütyüt mutatott: egy pántot, ami ott lapul az édesanya táskájában, és előkapható arra a varázsszóra: “elfáradtam, nem akarok motorozni!” Ekkor az édesanya csak benyúl a táskába, és már a vállára is veszi a kismotort…meg karjára a 15 kilós gyereket, ja és a cikk szerint van egy hátizsákja is.
Én nem mondom, van felmentés! A kisgyerekes anyákkal naponta történnek olyan dolgok, ami felülírhat bármilyen nevelési elvet.
De nagyon keskeny az út, és ez kétezer éves bölcsesség.
Márpedig azt tapasztalom, hogy hajlamosak vagyunk mi magunk leszoktatni a gyerekeinket arról, hogy erőfeszítéseket tegyenek.
De hogyan lesz képes erőfeszítéseket tenni egy kisgyerek? Ez nem az a képesség, amit mellérakhatok a bölcsőbe, és vele együtt növekszik. Még az sem igaz, hogy magától kialakul bennük az évek során. Nem. Ezeket nekem/nekünk, szülőknek kell megtanítanunk a gyermekeiknek. Például úgy, hogy ha elfáradt, akkor is cipeli a kismotort.
Nem veszem át tőle, csak azért, mert megesik rajta a szívem.
Ha pedig hazaértünk, elmondom neki, hogy ez most igazi férfimunka volt. Megcsinálta – örömmel látom, hogy nem adta fel.
Gondoltad volna, hogy ez az, amitől majd önbizalma lesz?
Nem vesszük ki a kezéből a kismotort, és ez megtanítja arra, hogy majd meg tudja csinálni…a matekleckét, a tornaórán a cigánykereket, a szobájában a rendet, és sok más dolgot, amit az évek során elvárunk majd tőle.
Mert mi az önbizalom? Az, hogy az ember megbízhat magában. Hogy amit magának ígért, célként kitűzött, azért küzdeni fog.
Ne vedd el tőle ezt a lehetőséget! Ne vedd el a kismotort!
És olvasd el EZT is!
Update: Az önbizalomról egy alkalommal Krisztinával beszélgettem, aki felhívta a figyelmemet a fenti gondolatra. Végre sikerült megtalálnom a weboldalát, KATT IDE!
Nem szeretnél lemaradni az újdonságokról? Iratkozz fel a hírlevélre!
nagyon nem értek egyet a szerzővel! Az önállóság nem lehet egy “kell”. Az önállóság magától érik meg, fokozatosan, a belső fejlődés melléktermékeként. Nem várhatok többet tőle a pillanatban, mint amennyit a pillanat enged neki. Mert onnantól nem önállóság lesz, hanem csak rákényszerítem a nevelési elveimet. Igen, lehet elfáradni. Lehet segítséget kérni, ki mástól, mint anyától? Nem kell direkt módon, elvszerűen önállóságra nevelni, sem küzdelemre. Nem szabad. Mert ilyenkor elveszik a gyerek a pillanatnyi igényeivel az elveink mögött. Fogalmam sincs hogy a kütyü minek kell. Hogy ne kelljen odafigyelni a gyerekre? Egy odafigyelő szülő igenis szolgálja, kiszolgálja a gyermeket, és nem vár tőle több önállóságot, mint amennyire adott pillanatban lehetősége van a gyereknek.
Sajnos nem értek veled egyet. Az önállóság megérik magától? Hát a környezetemben azt látom, hogy 27 éves, egyetemet végzett fiatalember ül otthon, munka nélkül. Bizonyos munkákat el sem vállal, mert hát ő egyetemet végzett! Anyuci segít: havi több 10 000 Ft zsebpénz, teljes ellátás, takarítás a fiatalember szobájában!
Valahogy nem érett meg magától az az önállóság….
És hát nem is tudom…lehet, hogy minálunk van a baj, de az én kétévesemnek nem jutott eszébe soha magától, hogy el kéne pakolnia a szobájában. Rám várt a feladat, hogy elvárást támasszak: pakoljon el!
Nem várhatok el többet, mint amit a pillanat ad? Óh, bárcsak így működne a világ!
Rákényszerítem a nevelési elveimet? Akkor is rákényszeríteném, ha nem várnék el tőle semmit, hiszen az is egy nevelési elv, hogy nem várok el tőle semmit.
Igen, lehet elfáradni. Igen, lehet segítséget kérni-ebben teljesen egyet értünk. Pontosan ez az a bölcsesség, ami szükséges a neveléshez: különbséget tenni a rideg gyerektartás között, és a szeretettel való nevelés között.
mert igen, vannak elvek: cipelje a kismotort! De ezt finomítja ezernyi más körülmény. Én itt az elvről írtam.
És ez sok szülőben nem tudatosul. Írják a matekleckét, cipelik az iskolatáskát, és fel sem teszik a kérdést maguknak: biztos, hogy ezt nekem kell még csinálnom? Biztos, hogy még mindig képtelen erre?
“Egy odafigyelő szülő igenis szolgálja, kiszolgálja a gyermeket, és nem vár tőle több önállóságot, mint amennyire adott pillanatban lehetősége van a gyereknek.” -a szóhasználattal messzemenően nem értek egyet. Nem szolgálom, és nem kiszolgálom a gyerekemet, hanem segítem abban, hogy önállóan is meg tudjon állni a lábán. Az első pillanattól kezdve ez a cél…:)
en pedig nagyra ertekelem mind a cikket, mind pedig az iroja kommentre adott valaszat!
Köszi 🙂
Nagyon igaz a cikk. Naponta látom, ahogy a kisgyerekes szülők 3-4 de sokszor még idősebb gyerekeket is cipelnek, és autón viszik mindenhová. Akkora energia van egy ennyi idős gyerekben, hogy nem hiszem, hogy egy 10 perces gyaloglástól elfáradna…
Egyetértek a cikk minden szavával. A jó szülő dolga az, hogy önálló emberré nevelje azt az apró csomagot, akit hazavisz a kórházból. Nyilván az alapvető szükségleteit ki kell elégíteni, szeretni, etetni, ruházni, és NEVELNI. A nevelésnek pedig fontos része, hogy a korlátok mindig feszegetve legyenek, ösztönözve őt arra, hogy újabb és újabb dolgokat fedezzen fel. Ő maga is feszegeti a határokat, miért ne lehetne ebben a szülő partner, kicsit más szemszögből? Ha 2-3 évesen azt szokja meg, hogy mindent megkap, sosem lesz normálisan szocializált gyerek és csak kemény küzdelmek árán lesz önálló felnőtt. Én is sokszor látom, hogy nagyobb totyogókat minden szóra felkapnak, hosszan cipelnek, vagy babakocsiban tolnak. Könyörgöm, az én kétévesemnek több az energiája, mint nekem! Persze, ő is akarná cipeltetni magát olykor. Ilyenkor kitalálok valami jó kis fogócskás, bújkálós játékot, és mire észbekap, már haza is értünk a játszótérről, anélkül, hogy a 14 kilós gyerekemet hurcolni kellett volna. Viszont jól elfárad, jó étvággyal megeszi a vacsoráját, amit eléteszek, bármi is legyen az, aztán hamar benyomja a szunyát és viszonylag kevés vitából megússzuk az alatást. Méghogy az önállóság melléktermék! Honnan tudná hogy mi az, ha a világon soha semmit nem kell megoldania egyedül? Hogy fogja megvívni a kis csatáit az oviban, ha előtte azt hitte, hogy minden csak körülötte forog, egyszer csak hirtelen szembe találja magát még 20 másik gyerekkel, akiknek a jó része már nagyon jól tudja, hogyan érje el amit akar, akkor is, ha nem teszik tálcán eléje?