Ez az írás Lénárd Orsi által kiírt pályázatára íródott.
Vajon létezik-e az a pillanat, amelyikben anyává válunk? Vagy eleve anyának születünk, és arról szól az életünk, hogy egyre tökéletesebbek leszünk ebben a szerepben?
Valószínűleg mindenki másképpen érzi, másképpen éli meg azt, hogy anyává lett.
Van, aki számára megadatott egy határozott pillanat, és van, aki nap nap után kerül egyre közelebb ahhoz a csodához, amit anyaságnak hívunk.
Én inkább az utóbbi csoporthoz tartozom.
Ahogy visszagondolok a gyerekkoromra, előttem már három évesen is az a cél lebegett, hogy egyszer majd gyerekeim lesznek.
Mintha egy olyan szemüveggel születtem volna, ami ezen keresztül ismerkedik a világgal. Ami beleillett ebbe a képbe, azt figyeltem, elsajátítottam, megszereztem, ami nem, az nem is érdekelt.
Sokáig azt sem gondoltam volna, hogy majd apát is kell szereznem valahonnan, az ilyen apró-cseprő problémák felett átsiklottam.
Mire nagykorú lettem, már kész program volt bennem, hány fiam, hány lányom lesz, mi lesz a nevük, melyik mesét mesélem nekik esténként, mit főzök majd vacsorára – ha hiszitek, ha nem, mindent tudtam előre.
Lélekben tehát anya voltam – mondhatni, anyának születtem.
Azt gondoltam, már csak a belém ültetett program fizikai megvalósítása van hátra. Akkor még nem tudtam, mennyi mindent meg kell tanuljak ahhoz, hogy valóban anya lehessek. Ez a tanulási folyamat sokszor taszított a legmélyebb szakadékokba.
Meg kellett tanulnom várni, meg kellett tanulnom elfogadni, hogy nem én irányítom az életemet, és azt, hogy az életem nem az enyém.
Ezek közül mindig az volt piszok nehéz feladat, amelyikbe éppen belekerültem.
Először azt kellett kivárnom, míg István felismerte, amit én már rég tudtam – csak hát mégsem árulhattam el neki: ő lesz a gyermekeink apja. Évekig gyötrődtem azon, hogy megvárjam-e, míg benne is megérlelődik valami irántam vagy tovább kell lépnem. Végül úgy döntöttem, elmegyek messzire, és reménykedtem benne, hogy elfelejtem őt végleg. Amerikáig repültem, ő volt az egyetlen, akivel egy levelet sem váltottam, pedig minden nap hármat címeztem Magyarországra….
Márciusban érkeztem haza, és nem egészen egy év múlva házasodtunk össze. Amikor már úgy éreztem, sínen van az életem, még meg kellett tanulnom azt is, hogy anyává nem egy apa fog tenni, hanem egy társ.
Igen, TÁRS – így, csupa nagy betűvel. Társakká pedig akkor lettünk, amikor a fájdalmakban is megtanultunk osztozni.
Amikor egymás után három gyermeket veszítettünk el, még mielőtt megszülethettek volna, én vigasztalhatatlan voltam. Nekem nem vigaszra volt szükségem, hanem a gyerekeimet akartam visszakapni.
Nem érdekelt senki és semmi – elviselhetetlen volt a fájdalom. István csak velem volt – nem vigasztalt, nem akarta megmagyarázni, hogy miért történhetett így, nem akart együtt érezni velem, csak ott volt velem. Azt hiszem, ezekben a hónapokban lettünk társak egy életre.
Megtanultunk együtt dönteni, már nem csak egymásra mondtunk igent, hanem Lucára is.
ANYA lettem a szó fizikai értelmében is. Luca négy napos volt, mikor hazahoztuk a kórházból. A hivatalos örökbefogadásig még egy hónapot kellett várnunk – már megint a várakozás….de kibírtam. Aztán Luca meghozta a testvéreit is, Itt vannak sorban…
És még mindig várok…csak ez most már elég hosszúra sikerült várakozás. Ki tudja, lehet, hogy lassan meg kell tanulnom lemondani is. Talán ez is az ANYASÁG része…
Ez nagyon szép és szívből jövő volt… elérzékenyültem rajta… és ráadásul nagyon megérintett amit a várakozásról (és az összes többiről) írtál, mert azt nekem is meg kellett tanulni… Olyan jó, hogy ebbe bepillanthattam, köszönöm :)…